Ma egy kis ízelítőt hoztam nektek abból, az ingyenesen elérhető első fejezetből, melyet Gena Showalter, novemberben, az USA-ban megjelenő új könyvéből, a The Darkest Touch-ból nyilvánosságra hoztak. Ez a könyv az Alvilág Urai sorozat soron következő kötete, és Torinról fog szólni.
1. Fejezet
- Meg ne halj. Ne merészelj meghalni. - Őrjöngött, Torin, miközben a hátizsákban kutatott, amit ruhákkal, fegyverekkel, és orvosi felszereléssel tömött tele. Egy napja pakolta össze, és vaktában tömte tele mindazzal, amiről azt hitte, hogy szükség lehet rá. Nem volt semmi, amivel a száját megvédhette volna. Remek. Az övé úgyis eljárna.
Odasietett a társa mozdulatlan alakjához és lovaglóülésben a derekára ült. Értékes élete, minden egyes eltelt másodperccel egyre inkább elillant. Az újraélesztés volt az utolsó lehetősége, és egyben hirtelen az utolsó reménye is, hisz őket egy börtönbe zárták, és rajtuk kívül senki sem volt a cellában, így az övé volt a felelősség. A fickónak, aki ritkán menne ennyire közel egy másik emberhez.
Csak szólíts Csoda Dokinak.
Kesztyűs kezeit Mari mellkasára nyomta, újra és újra. De ahelyett, hogy folytatta, ahogyan kellett volna, azon kapta magát, hogy megállt, hogy élvezze ezt a ritka, és rendkívüli kapcsolatot a másik nemmel. Olyan lágy. Olyan vonzó.
Mi a francot művelek? Összeszorította az állkapcsát, és nyomott. Reccs. Túl erősen. Épp most törte el a szegycsontját, és valószínűleg még néhány bordáját is. Bűntudata támadt, hogy egyenesen átszúrhatta a szívét, és ha ezt a szervét még nem zúzta össze menthetetlenül, akkor lehet hogy ez fájdalmat okozott.
Verejték csorgott le a halántékán, ahogy újra, óvatosabban megnyomta Mari mellkasát. Más nem tört el. Jó. Oké. Újra, és újra nyomott, fokozatosan növelve az iramot. De milyen gyors volt, a túl gyors? Mit segített? Mit károsított?
- Gyerünk, Mari. - Ő ember volt, de erős. Törékeny, de rugalmas. - Maradj velem. Túl tudod élni, tudom, hogy képes vagy rá.
A lány feje oldalra bukott, és üveges szemei a semmibe meredtek.
- Nem, nem! - Ellenőrizte a pulzusát, és várt... De semmit, még egy csekélyke dobbanást sem érzett.
Ahogy visszatette a kezeit a mellkasára, hogy újrakezdje, tekintete a véres ajkaira szegeződött; az agya nagyon akarta, hogy köhögjön, hogy ezzel megmeneküljön.
Ez azt jelentené, hogy még mindig a betegségtől szenved, de betegen bármikor jobb, mint holtan.
- Mari, kérlek. - hallotta a késégbeesést a saját hangjában, de nem érdekelte. - Én nem lehetek az, aki megöl valakit, aki ennyire édes.
Torin erősebben nyomta, és újabb reccsenést hallott.
A pokolba. Nem volt ő valami ne bánts virág, de a fenébe is káromkodna, ha a könnyek nem égetnék a szemeit. Eljött ezért a lányért, akire barátként gondolt, és annak ellenére, hogy több századot megélt, ez mégsem történt meg túl sokszor. Mindig megvédte az övéit.
Míg ő nem jött.
Ha ő nincs, legfőképp ő sem betegedett volna meg soha.
Megint érezte a pulzusát. De dobbanást még egyet sem.
Szitkozódva áll neki újra a munkának. Öt perc...tíz...húsz. Ő volt Mari életben tartója, az egyetlen dolog, ami közte, és a halál között áll, és ezt bármeddig folytatná, amíg csak szükséges.
Éld túl, Mari. Túl kell élned.
- Küzdj vele. - de mintha egy örökkévalóság telt volna el változás nélkül, és végül belátta, hogy az erőfeszítésével semmi javulást nem hoztak. Mari már elment.
Már halott. És semmit sem tehetett azért, hogy visszahozza.
Torin egy üvöltéssel elszakította magát, és mint egy ketrecbe zárt vadállat, fel-alá kezdett járkálni a cellában. A karjai remegtek. A háta, és a combjai fájtak. De mi volt a fizikai fájdalom, a lelkihez képest? Érzelem? Ez az ő hibája volt. Tudta mi történhet, ha egyszer megérint egy lányt, és ő mégis közelebb csábította őt.
Szörnyeteg! Egy újabb üvöltéssel csapott ököllel a falra, élvezve a könyörtelenül lüktető fájdalmat, ahogy felszakadt a bőr, és tört a csont. Újra, és újra ütött, amitől repedések jelentek meg a kövön, és por szállt körülötte.
Bárcsak kérdés maradt volna csupán, hogy egy olyan lány, mint Mari miért éhezik az ő társaságára, amibe ő bele is egyezett, akkor a lány még mindig élne.
Homlokát az ütött-kopott falnak nyomta. A betegség démonának őre vagyok. Mikor fogadom már el azt a tényt, hogy tőlem azt várják, hogy egyedül repüljek.
Örökre megtagadni azt, amire most vágyok.
- Mari, drágám.- egy gyenge kis hang hallatszott. Női...édes, és mintha még pánik, és fájdalom hatná át. - A kötelék megtört. Miért tört meg?
Torin ereiben a vér olyanná vált, mint az üzemanyag, amibe épp az imént dobtak volna égő gyufát. Egyre jobban uralta saját szívverését, és felgyorsította, hogy szükség esetén, odaosonjon a cella ajtóba, és szétzúzza azt, és valamennyi fémlemezt; bármit ami közé és a beszélő közé áll.
Egy szélsőséges reakció. Ezt jól tudta. Csak neki olyan szokatlanul gyötrő volt a tudat megismerni egy másik személyt. Az is ellenőrizhetetlen, és megállíthatatlan volt, hogy az egész világa e köré az egy nő köré összpontosult.
És nem ez volt az első alkalom, hogy ez megtörtént. És bármikor, amikor ő beszélt, jelentéktelenek voltak a szavak, melyeket kimondott volna, rekedtes hangja mindig a korlátlan gyönyör ígéretét hordozta. Mintha semmi mást nem akart volna, mint csókolni, nyalni, és szopni őt. Férfias ösztönei, melyeket oly sok éven át megtagadott, üvöltöttek; Gyere kicsi molylepke. Gyere közelebb a lángomhoz.
Vagy, én megyek hozzád...
Odalépett a rácsokhoz, mint már ezerszer ezelőtt, meg akarta ismerni a cellák közötti árnyat. De ez semmire sem volt jó. A külseje rejtély maradt.
Valahogy a vele kapcsolatos rögeszméje csak erősödött...és azt gondolta, azért a csupán öt percnyi csókért, nyalásért, és szopásért, boldogan kockára tett volna egy világméretű pestis járványt.
Gyűlölte magát. Valakinek a kulcscsontjánál fogva fel kéne lógatnia, és el kellene vernie őt. Megint.
- Mari. - mondta megszállottan. - Kérlek.
Betegség átcsapott őrjöngésbe, és Torin koponyáján dörömbölt, hirtelen kétségbeesetten menekülni akart.
Elmenekülni tőle? Újabb szokatlan reakció. A démon általában imádta, az ilyen közvetlen közelséget egy potenciális áldozattal.
Ahogy megszállottan nevetett Marin...
Őt is gyűlölte. - Mari most nem tud beszélni. - mondta Torin. Se máskor. A vallomás...mintha sót szórt volna a sebeimre. A rácsok megzörrentek.
- Mit csináltál vele? - semmit... mindent. - Mond meg! - kiáltotta a nő.
- Megfogtam a kezét. - a szavak keserűen, és metszőn robbantak elő belőle. - Ennyit. - De ennél sokkal többet tett, amiről nem tudott.
Sok időt, és erőfeszítést tett azért, hogy megbabonázza őt. Etette. Beszélgetett, és nevetett vele. Végül annyira jól érezte magát, hogy levette az egyik kesztyűjét, és összefonta az ujjaikat. Szándékosan.
A lány azt mondta semmi rossz sem fog történni. Vagy talán a tekintete mondta ezt. Vágyának köde megtréfálta a részletekkel. Majd meglátod. Hitt neki. Mert jobban szeretett volna hinni neki, mint a következő pillanatban levegőt venni. Olyan szorosan kapaszkodott belé, mint a szomjazó ember, aki megtalálta az utolsó pohár vizet, egy olyan világban, mely hamuvá égett, és teste válaszának ereje majdhogynem térdre kényszerítette őt. Az érzések után, hatalmába kerítették az érzékei. Nőies lágyság, ily közel az ő férfias keménységéhez. A virágos illat az orrában. A lány selymes hajának vége a csuklóját csiklandozta. A lány testének melege, ami az övével keveredik. A lélegzete, ami keresztezi az övét.
Torin ereiben a vér olyanná vált, mint az üzemanyag, amibe épp az imént dobtak volna égő gyufát. Egyre jobban uralta saját szívverését, és felgyorsította, hogy szükség esetén, odaosonjon a cella ajtóba, és szétzúzza azt, és valamennyi fémlemezt; bármit ami közé és a beszélő közé áll.
Egy szélsőséges reakció. Ezt jól tudta. Csak neki olyan szokatlanul gyötrő volt a tudat megismerni egy másik személyt. Az is ellenőrizhetetlen, és megállíthatatlan volt, hogy az egész világa e köré az egy nő köré összpontosult.
És nem ez volt az első alkalom, hogy ez megtörtént. És bármikor, amikor ő beszélt, jelentéktelenek voltak a szavak, melyeket kimondott volna, rekedtes hangja mindig a korlátlan gyönyör ígéretét hordozta. Mintha semmi mást nem akart volna, mint csókolni, nyalni, és szopni őt. Férfias ösztönei, melyeket oly sok éven át megtagadott, üvöltöttek; Gyere kicsi molylepke. Gyere közelebb a lángomhoz.
Vagy, én megyek hozzád...
Odalépett a rácsokhoz, mint már ezerszer ezelőtt, meg akarta ismerni a cellák közötti árnyat. De ez semmire sem volt jó. A külseje rejtély maradt.
Valahogy a vele kapcsolatos rögeszméje csak erősödött...és azt gondolta, azért a csupán öt percnyi csókért, nyalásért, és szopásért, boldogan kockára tett volna egy világméretű pestis járványt.
Gyűlölte magát. Valakinek a kulcscsontjánál fogva fel kéne lógatnia, és el kellene vernie őt. Megint.
- Mari. - mondta megszállottan. - Kérlek.
Betegség átcsapott őrjöngésbe, és Torin koponyáján dörömbölt, hirtelen kétségbeesetten menekülni akart.
Elmenekülni tőle? Újabb szokatlan reakció. A démon általában imádta, az ilyen közvetlen közelséget egy potenciális áldozattal.
Ahogy megszállottan nevetett Marin...
Őt is gyűlölte. - Mari most nem tud beszélni. - mondta Torin. Se máskor. A vallomás...mintha sót szórt volna a sebeimre. A rácsok megzörrentek.
- Mit csináltál vele? - semmit... mindent. - Mond meg! - kiáltotta a nő.
- Megfogtam a kezét. - a szavak keserűen, és metszőn robbantak elő belőle. - Ennyit. - De ennél sokkal többet tett, amiről nem tudott.
Sok időt, és erőfeszítést tett azért, hogy megbabonázza őt. Etette. Beszélgetett, és nevetett vele. Végül annyira jól érezte magát, hogy levette az egyik kesztyűjét, és összefonta az ujjaikat. Szándékosan.
A lány azt mondta semmi rossz sem fog történni. Vagy talán a tekintete mondta ezt. Vágyának köde megtréfálta a részletekkel. Majd meglátod. Hitt neki. Mert jobban szeretett volna hinni neki, mint a következő pillanatban levegőt venni. Olyan szorosan kapaszkodott belé, mint a szomjazó ember, aki megtalálta az utolsó pohár vizet, egy olyan világban, mely hamuvá égett, és teste válaszának ereje majdhogynem térdre kényszerítette őt. Az érzések után, hatalmába kerítették az érzékei. Nőies lágyság, ily közel az ő férfias keménységéhez. A virágos illat az orrában. A lány selymes hajának vége a csuklóját csiklandozta. A lány testének melege, ami az övével keveredik. A lélegzete, ami keresztezi az övét.
Azonnali kapcsolatot érezett, azonnali gyönyört, és nagyon közel volt hozzá, hogy az átkozott farmerébe élvezzen. Egy kézfogástól.
Ő belehalt.
Nála, az sosem számított, hogy az érintés véletlen volt, vagy szándékos, vagy hogy az áldozat emberi vagy állati, fiatal, vagy idős, férfi, vagy nő...jó vagy rossz; bármely élőlény hamarosan megbetegedett, azután hogy kapcsolatba került vele. Még a halhatatlanok is, mint amilyen ő maga is. A különbség az volt, hogy a hallhatatlanok életben maradtak, és hordozóivá váltak bármi olyan betegségnek amit tőle szereztek, és képesek voltak azokkal megfertőzni másokat. Emberként, Mari-nek sosem volt esélye.
- Mond el az igazat. - követelte megszállottan. - Minden részletet.
Nem tudta a nevét, vagy azt, hogy ember volt, vagy halhatatlan. Csak azt tudta, hogy Mari is alkut kötött az ördöggel, hogy őt megmentse.
....
Forrás
Ő belehalt.
Nála, az sosem számított, hogy az érintés véletlen volt, vagy szándékos, vagy hogy az áldozat emberi vagy állati, fiatal, vagy idős, férfi, vagy nő...jó vagy rossz; bármely élőlény hamarosan megbetegedett, azután hogy kapcsolatba került vele. Még a halhatatlanok is, mint amilyen ő maga is. A különbség az volt, hogy a hallhatatlanok életben maradtak, és hordozóivá váltak bármi olyan betegségnek amit tőle szereztek, és képesek voltak azokkal megfertőzni másokat. Emberként, Mari-nek sosem volt esélye.
- Mond el az igazat. - követelte megszállottan. - Minden részletet.
Nem tudta a nevét, vagy azt, hogy ember volt, vagy halhatatlan. Csak azt tudta, hogy Mari is alkut kötött az ördöggel, hogy őt megmentse.
....
Forrás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése