Könyv Klub: Rachel Vincent - SHIFT

Író: Rachel Vincent

Cím: SHIFT - Változás (Vérmacskák #5)

Műfaj: Fantasy, YA

Megjelenés éve: 2014

Értékelés:

Nem könnyű az első női vérmacska-végrehajtó élete. Gyűlnek a hegek, gyűlnek a tapasztalatok. A magánéletem? Bonyolult. A testvérem halála és az apám elleni eljárás óta legfeljebb a további vérontást akadályozhatom meg. A falkánkat azonban egy seregnyi dühös mennydörgőmadár támadja meg – és talán csak úgy kerekedhetünk régi ellenségünk fölé, ha ki tudjuk csikarni a békét az új ellenféltől. Egyre több halál, egyre több árulás. Az ösztöneim óvatosságra intenek. De néha nincs más út, mint elrugaszkodni a szakadék széléről…

Shadow véleménye:

Rachel Vincent alakváltós sorozata az egyik nagy kedvencem, de minden rész után rá kell jönnöm, hogy csak magamat kínzom vele, mert minden részt úgy kezdek el, hogy na ebben a részben biztos minden eldől, kiderül, a helyére kerül. És persze mindig úgy fejeződik be, hogy az utolsó lap után morgok, hogy ezt nem hiszem el, mert már megint hoppon maradtam.

Így voltam ezzel ennél a résznél is, és persze hogy megint függővéges a könyv! A feszültséget annyira képes fokozni az írónő, hogy a tíz körmöm tövig rágom idegességemben, hogy mi lesz. Ilyenkor nagyon tudom utálni a sorozatokat.

Ebben a részben újabb alakváltó fajjal, a mennydörgő madarakkal ismerkedhetünk meg. De itt máris álljunk meg egy pillanatra. Jelentem vettem a fáradtságot, és utána néztem a dolognak. Tény hogy az író oldalán thunderbird megnevezéssel szerepelnek, de egy röpke 3 perce Google keresés után rájöttem, hogy a magyar nyelvre fordított indián mitológiában viharmadárként szerepelnek, akik érkezését sokszor mennydörgés kíséri. Hát lehet, hogy a viharmadár kifejezéssel jobban kiegyeztem volna.

Nagyon úgy éreztem, hogy a Winnetou egy fura újraértelmezésébe csöppentem és már helyenként komolyan azt vártam, hogy jobbról bevágtat Szilaj is a képbe. Amerikai íróhoz képest egyáltalán nem éreztem úgy, hogy megfelelő hitelességgel vagy tisztelettel áll az indiánkultúrához.

Viszont nagyon tetszett, hogy egy olyan mellékszereplővel, mint Malone, aki ebben a részben igazából meg sem jelenik, milyen mértékben fenntartható a feszültség.

Kibontakozóban van egy látszólag elkerülhetetlen háború a vérmacska falkák között, és ennek a készülődésnek a közepén lépnek a képbe a mennydörgő madarak. Akik ha fogalmazhatok így a tyúkeszüknek köszönhetően lettek rászedve. Persze őket is a bosszú hajtja a maguk okán, de az író úgy álltja be őket mintha valóban agyatlan szárnyasok lennének, zéró kompromisszumkészséggel.

"Istenem, mondd, hogy gyerek van a hasában, és nem egy óriástojás…"

Mégis ez a rész a becsületről, és az igazságszolgáltatásról, a bosszúról, és annak jogosságáról szól.

Amennyire az előző részig nem volt veszteség a Sanders falka oldalán az ilyen- olyan konfliktusok alatt, ebben a részben igen komoly károkat szenvednek, és szegény olvasó már azt sem tudja, kit kell éppen siratni.

És a sérülések leírása is igen részletesre sikeredett. Annyi törött csont, és vágott, tépett seb, kiálló csont van ebben részben, hogy szinte nekem is be kellet vennem egy fájdalom csillapítót. Na, vérről meg inkább ne is beszéljünk, mert abban helyenként bokáig gázolhatunk.

Faythe sok tapasztalattal gyarapodott, de ebben a részben már tudatosan készül az alfaságra, és ehhez mérten igyekszik döntéseket hozni és felnőni. De a szerelmi élete, hogy enyhén fogalmazzak kaotikusra sikeredett, amit persze megint a maga forrófejűségének köszönhet. Nem ez az első rész, amikor azt mondom, hogy ennek a csajnak szüksége lenne, egy tompa tárgyal fejre mért ütésre, hogy észhez térjen, és ne hülyítsen két srácot egyszerre. Bár megjegyzem nem értem, hogy lehet szerelmes mindkettőjükbe egyszerre.

"Néha nehéz döntéseket kell meghozni, tudva, hogy az életedbe kerülhetnek."

Jace karaktere számomra túl erőltetetten, és hirtelen nőtt fel, így a korábbi laza srác szinte semmivé foszlott, talán csak egyszer-kétszer villan meg pár pillanatra. Helyette kaptunk egy „enyém nem adom”, vicsorgó, felborzolt szőrű kandúrt. Megmondom őszintén hiányoltam a poénkodásaikat. Ennek köszönhetően amennyire az előző részekben megkedveltem Jace-t, most annyira ki is esett a pikszisből nálam. Egyszerűen nem tetszik az új személyisége.

Marc az első résztől kedvenc, a maga kicsit ősemberes stílusával, de most benne is sikerült csalódnom. Eddig minden feszkót valaminek/valakinek a szétverésével oldott meg, de most a maga vérmérsékletéhez képest szinte hidegvérrel fogadta, amikor kiderül, a nagy titok. Persze, ha nagyon kitekerem a dolgot, akkor nézhetem onnan is a helyzetet, hogy ahogy Faythe próbál alfaként cselekedni, úgy ő is igyekszik higgadtan és civilizáltan megoldani a problémákat. De ezt kicsit belemagyarázásnak érzem. Az viszont tény, hogy még mindig abban reménykedem, hogy az utolsó részben majd ő nyeri el a jutalmat a sok évnyi huzavona, szeret-nem szeret után.

Szinte az egész könyv alatt azon aggódtam, hogy a két srác melyik pillanatban esik egymás torkának és tépik egymást cafatokra.

Összességében, a történet még mindig nagyon jó, és várom is a folytatást, de ez a Winnetou/ Kukori és Kotkoda vegyítés, nem épp ezt a részt lopta be leginkább a szívembe. És a mennydörgő madarakat sem sikerül megkedvelnem, inkább ijesztőek a számomra. De az kétségtelen, hogy a Sanders falkának sikerült egy könyörtelen szövetségesre szert tennie a végső harchoz.

A Csőrikés hasonlatok megmosolyogtattak, de ettől függetlenül mégis azt éreztem, hogy a sorozat, kezd fantasy thriller kategóriába csúszni a Young Adultból.